Barnus születése

"Az ablakon benéz és én felém nevet, kibontott hajakon mezítláb szalad el, na buta szerelem jön az ősz, és eltemet, tócsáidban levélhajókon vesztegel, leírom a neved és lassan feldereng az első mozdulat, az első út veled, még fogom a kezed, tanulhatatlan ez..." - dúdolom sokszor magamban a 9 hónap alatt, miközben arra gondolok, hamarosan itt leszel velünk. 

Szombaton, kicsivel éjfél után robbant be az életünkbe első gyermekünk, sötét volt a nappaliban, csak az állólámpa adott valamennyi fényt. Csupa természetesség és nyugalom vett minket körül. Erre készültünk, ezt a pillanatot vártuk. Az utolsó hónap adventet megszégyenítő várakozással telt, izgatott-izgulós hangulatban. Bármikor jöhet. Azért még el tudunk menni egy utolsó bevásárlásra? Esetleg egy hosszabb séta belefér? Az utolsó napokban rámtör a csillapíthatatlan fészekrakás: egész nap pihenek a kanapén, mert már húz a súlyos has, aztán este 9 tájban úrrá lesz rajtam a tettvágy, energiák szabadulnak fel, mindent el kell pakolnom a konyhában, semmi sincs jó helyen, mi ez a káosz. A férjem pénteken munka után még beszerelné a héten érkezett kályhát, milyen hangulatos lesz, ha ropog a tűz, miközben kint már jönnek a mínuszok! Persze, nyugodtan csináld, még nem szülünk (pedig már napok óta ezt kérdezgeti minden derékfájásnál, most szülsz? - Nem tudom, még sosem szültem - hangzik mindig a válasz.) Reggel elment a nyákdugó, de ez nem akadályoz meg minket, hiszen ebből akár lehet több nap is. Ki kell fúrni a kéményt, hogy be lehessen illeszteni a füstcsövet. Fúrás-kopácsolás, kint már besötétedett, közben én a labdán pihentetem a hasam, óránként jön pár összehúzódás, készül a test. Nyolc óra tájban már nem esik jól a kalapálás, széthasad a fejem, most hagyd abba, ordítom a fürdőből. Kezdenek összemosódni a képek, az idő megszűnik. Vonszolom magam a fürdő és a nappali között. Derékzuhany forró vízzel, "én már nem csinálom tovább, vörösen izzik a hátad", "csak csináld még, kérlek, még vagy ötven fok sem lenne elég". Görnyedve hányok a wc fölött, miközben nagy placcsanással kiömlik belőlem a magzatvíz. Hát ez most már nagyon itt van. Most tényleg szülünk. Félreérthetetlen jelzések. Fél tizenegy van. Megváltoznak a hangok, a telefonon keresztül is érződik, szülős hangom lett. "Mikor tudtok jönni?". Egy másik szülés is zajlik éppen. Micsoda éjszaka! A kiáradt magzatvíz egyből a kitolási szakaszba repít, megadom magam, jöjjön, aminek jönnie kell. A fotel előtt térdelve, ráhajolva jönnek a hullámok egymást érve, "nyomd erősen a keresztcsontom, a derekam". Kisvártatva pedig olyan mondatok hagyják el a számat, amire a férjem sem volt teljes mértékben felkészülve: "keress törölközőt, úgy érzem, nagyon jön!". Végül 23:45-kor megérkeznek a bábák, szép csendben beosonnak, lábuk alig éri a talajt, semmi zajt nem csapnak. "Itt vagyunk veled". És a szoba egyszerre megtelik nyugalommal. Csak hallom őket, fejem lehajtva, beleereszkedem a hullámokba. Engedélyt kérnek a szívhanghoz, "persze, hogy lehet", mondom, de én már egy másik világban vagyok. Kellemes derékmasszázs és biztató szavak. Mennyire jól esik egy-egy jó szó. Erőt ad. "Váltok pozíciót? Segítene" váltok, a kanapéra segítenek. Végül oldaltfekvesből feltérdelek, torkomból mély, bőgő hangok törnek a felszínre. "Nem bírom", és kívülről látom magamat, és tudom, hogyha ezt mondom, akkor már nincs sok hátra, mégis iszonyú az egész. Tüzes körrel érkezik a feje, megfoghatnàm, de én belülről is érzem. "Ügyes vagy, gyere, megcsináljuk", biztatom magamat és a fiamat, másállapotban vagyok, a külvilág csak halvány foszlányokban ölel körül. A második tolófájással kirobban és hatalmas vizet árasztva megérkezik hozzánk. Én meg megpihenek egy pillanatra a kanapé támláján, majd a lábam között előreadják a kis csodánkat. Csak nézzük, és nem is hisszük el, hogy itt van. Család született. Az otthonszülésnek a maga vitathatatlan háborítatlanságán túl az első napok melegsége és a máskor olyan banálisnak tűnő hétköznapi dolgok, mint például a saját zuhanyzó, megléte adja a varázsát. Nem aranyóránk volt, hanem arany napunk. Mámorosan, a megpróbáltatásoktól kótyagosan és kimerülten feküdtünk le a saját ágyunkba, közöttünk a szépen szuszogó kis csomaggal, akivel reggelig, és egész másnap összebújva, bőr-bőr kontaktusban élveztük a novemberi lágy napsütés beszűrődő fényeit, miközben le nem tudtunk egymásról venni a szemünket. A méhlepényt pedig még szombat délelőtt a friss apuka elültette a kisfiunk körtefa csemetéje alá, hogy ezentúl a fát táplálja, majd a természet körforgása révén zamatos gyümölcseivel pár év múlva újra őt.

"A láthatárra szőtt idő legyűri az esőt, tanulom szavaid, többet tudok, mint azelőtt. Ez a buta szerelem, gondosan figyelem hogyan bújik elő, figyelem a fényt, az ablakodra nőtt..." (Sz.B.B.)