Leó születése

2023. szeptember 12-én, kedden este Erdő Péter bíboros szentmisét tartott a templomunkban a hittanítókért, és mivel nem voltunk még misén, amit Ő tartott volna, ezért elmentünk este a férjemmel és anyukámmal. A mise közben belém hasított egy fura érzés, hogy már nincs sok hátra. Egy barátnőm azt mesélte, hogy a szülése előtti napokban megköszönte kislányának a szép várandósságot, és hogy átélhette azt vele. Ez a kis gesztus nagyon tetszett, így én is ezt tettem akkor, mise közben. Hálás voltam, hogy átélhettem.

Vajúdásom 2023. szeptember 13-a hajnali egy környékén indult be, amihez valószínűleg részben a hidegfront, részben pedig a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatói napja járultak hozzá, ugyanis nagyon erősen szólt a zene, ami még itthon is jól kivehető volt hajnali 4-ig. Emlékszem, hogy hajnali 1-kor ébredtem, kezdtem érezni hogy most másként fáj a hasam, ez most valami más… de aztán rögtön bevillant, amit a szülés felkészítőkön annyit mondtak a lányok: “Pihenjetek, amíg lehet!” -így aztán visszaaludtam és már csak szórványosan ébredtem a fájásokra.

Reggelre határozottabbá váltak a fájások, így 8 környékén írtam a bábáknak, hogy valami elkezdődött, de igazából egésznap tovább “működtem” a fájásokkal… vagyis amikre akkor azt hittem, hogy fájások. A férjemet haza hívtam délelőtt a munkahelyéről, hogy lefoglaljon, együtt legyünk még, így a napot kitöltötte a főzés, sétálgatás meg-megállásokkal és a sorozat nézés, amin igyekeztem még “erőt gyűjtő” alvásokat ejteni. 

Úgy Isten igazából este 7-8 között indult be nagyon a dolog, akkor éreztem úgy elsőnek, hogy szétszakad a derekam. Nem volt jó sehogy… beültem a kádba, ott volt némi enyhülés, de tovább erősödtek a fájásaim. Este 9 fele ért hozzánk Eszter, aki megvizsgált, ekkor 4 cm-nél tartottunk, ami bevallom kicsit lelombozott, de haladtunk tovább. Nem sokkal utána jött Patri is, aki javasolta éjfél környékén, hogy pihenjünk le, mert kicsit leálltak a fájások. (Beigazolódott, hogy a bábákkal együtt jött a megnyugvás is, és a fájások alábbhagytak) 

Alig tudtam pihenni, éjjel kétszer is kértem, hogy vizsgáljanak meg, de borzasztó lassan ment a tágulás. Csiga lassúsággal teltek az órák hol 7, hol pedig ismét 10 perces fájásokkal. Csütörtök reggel 8-kor még mindig csak 8 cm-nél tartottunk. Ezen a ponton határoztunk úgy, hogy ha másként nem alakul, és nem reped meg a burok, akkor 1,5-2 óránként ellenőrizzük, hogy hol járunk és ennek fényében döntünk a kórházról. Nem mondom, hogy fáradt voltam, inkább csak nagyon elegem volt a szűnni nem akaró folyamatos fájdalomból… aztán 11-kor megvizsgált Patri, de még mindig volt 1,5 cm-nyi méhszáj a baba útjában. Ezen a ponton  úgy döntöttünk elindulunk a kórházba, hátha egy kis oxitocin meghozza majd a kívánt hatást. Kissé elkeseredtem, mert úgy éreztem erőm még lenne, de bosszantott hogy meddig fog még eltartani a fájdalom. Emlékszem Patri azzal vigasztalt, hogy bárhogy is alakul, ma biztosan a karjainkban tarthatjuk majd a kisfiúnkat. 

Indulás előtt még le szerettem volna gyorsan zuhanyozni, így lementem a földszintre. A zuhany alatt csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire itthon szerettem volna megszülni a kisfiúnkat, és hogy milyen jó lenne ha eltűnne az a kis rész még, és mégiscsak itthon születhetne meg, háborítatlanul. Aztán a zuhany alatt hirtelen nagyon erős toló ingert éreztem. Valószínűleg hangos is lehettem, mert még Patri és Eszter is meghallhatta az emeleten, mert egyszeriben csak a nappaliban termettek és azonnal szorgalmazták, hogy a következő fájásnál kezdjek nyomni, így a második ilyen nyomásra sikeresen meg is repedt a burok. Ez után még valahogy vissza is másztam az emeletre, hogy a kisbabánk a szobájába érkezhessen meg. A burok repedést -nagy meglepetésemre- pedig csak 40 igen intenzív perc követte, ami alatt Eszter és a férjem felváltva nyomták a szőlőcukrot és az izotóniás italt belém. És végül, mikor már azt gondoltam ennyi, elfogyott minden erőm, megszületett a világ legédesebb, legkékszeműbb csodája! 

A szülés után természetesen mindkettőnk mellkasára rákerült a kis magzatmázas Monyó, és a következő napokban szép lassan felfogtuk hogy végre velünk is megtörtént a csoda, családdá váltunk ❤️ 

Összességében nem volt könnyű menet, de bármelyik nap újracsinálnám (csinálnánk). Óriási élmény, és szuper kis “csapatépítő” volt a férjemmel -a szülés éppúgy, mint a babavárás-, akire bebizonyosodott, hogy még a legkiszolgáltatottabb helyzetekben is számíthatok. 

A lányoknak azért vagyok hálás, mert a legvégéig hittek bennem. Egy percig nem éreztették, hogy türelmetlenek lennének, folyamatosan biztosítottak róla, hogy a babánk nagyon jól van és ha én bírom, akkor sikerülni fog! 

Minden nőtársamnak ugyanilyen jó szülésélményt kívánok és minden babának kívánom, hogy ilyen szerető közegbe, a saját maga tempójában érkezhessen meg.